A napokban először a Medicalonline nevű szakmai lapban jelent meg annak az egészségügyi reformnak a képe, amit a Belügyminisztériumhoz csatolt Egészségügyi Államtitkárság jegyzett. Pár nappal később a Valaszonline.hu-n is megjelent egy ehhez kapcsolódó anyag, amely még több konkrét információt tartalmaz az egészségügyi reformról.Ebből a két forrásból fogom a következőkben felvázolni, hogy egyáltalán megvalósítható-e az államtitkárság anyaga és az milyen hatással járhat.
Miután a reformcsomag rengeteg olyan elemet tartalmaz, amelyről már régebben is írtam, elég gyakran vissza fogok utalni a blogomon megjelent szakmai anyagokra, vagy interjúimra, de sok esetben visszamehetünk a Fidesz által már-már egyenesen sátánnak kikiáltott, vadorzó, eszement figurának nevezett Molnár Lajosig, korábbi egészségügyi miniszterig. Ugyanis a reform néhány eleme egyenesen a molnári elképzelések leírása.
Mielőtt részletesen végigmegyünk az innen-onnan összeollózott anyagon, egy alapvető tényt le kell szögeznünk. Bármely egészségügyi reform megvalósításához pénz kell, rengeteg pénz, hiszen a rendszert az átállás alatt is működtetni kell. Márpedig a médiában megjelentek alapján az államtitkárság meglehetősen szemérmesen bánik ezzel a kérdéssel, pontosan úgy, mintha félszegen kérné NER funkcionalista az “alkotmányos költségét a 40 százalékot" a hozzáforduló pályázótól. A másik alapvető probléma, ami első olvasásra is nyilvánvaló, hogy ez a reformterv tulajdonképpen egy ötlethalmaz, ami nem áll össze egységes elképzeléssé, sokszor nem látni a részek közötti koherenciát és nem veszi figyelembe a pókháló-elmélet alapigazságát, miszerint minden mindennel összefügg és bárhol is nyúlnak bele az egészségügyi ellátórendszerbe, az mindenhol éreztetheti a hatását.
Külön figyelemre méltó az a hozzáállás a tervezett reformok bevezetése kapcsán, amely nem tartja szükségesnek a társadalmi egyeztetést, mert „annak sürgős elfogadásához kiemelkedő közérdek fűződik”. Érdekes ilyen sorokat olvasni 12 év kétharmada után. Pláne a teljesen félresikerült koronavírus menedzselése után, amikor tényleg a romjaiban hever az összeomlott egészségügyi ellátórendszer.
Egy-egy ilyen reform három dolgon tud megbukni, az egyik a kommunikáció, a másik az előkészítés hiánya, a harmadig pedig a szakmai hozzáértés mellőzése a végrehajtás során. Amennyiben ezeket a reformokat az elmúlt években látott intézkedésekhez hasonlóan, a jól ismert sudri-bunkó módon kívánják bevezetni, ahogyan a hálapénzt is kivezették, vagy az egészségügyi dolgozók jogállási törvényét (ESZJtv) bevezették, szinte garantálható annak a bukása, ami sajnos hosszútávra ismét ellehetetlenít bármely értelmes kezdeményezést ebben a szektorban.
Hangsúlyosan szerepel a média által idézett anyagban az a mondat, hogy kórházat nem zárunk be! Pedig ez elkerülhetetlen lesz, ugyanis már az egészségügyi kormányzat is lassan felismerte, hogy fenntarthatatlan ennyi kórház, sem a minőséget, sem a betegbiztonságot, sem a megfelelően gyakorlott munkaerőt nem lehet így biztosítani. (Erről itt, itt és itt írtam) Így, bár az anyag szerint kóházat nem akarnak bezárni, de átalakításokra sor kerülhet és innentől tényleg már csak definíció kérdése, hogy mit is nevezünk kórháznak, és mit nem. Így elképzelhető, hogy a jövőben kórház feliratot találunk majd azon az intézményen is, amely szinte teljes körű ellátást tud biztosítani, és azon is, amely egynapos sebészeti ellátáson túl bonyolultabb beavatkozásokat nem tud majd nyújtani.
A 19 megyére és Budapestre osztott országban 25-30 olyan a jelenlegieknél valamivel nagyobb intézményre lenne szükség, amely egy adott telephelyen képes folyamatosan, azonos minőségen ellátni komolyabb fekvőbetegellásra szoruló betegeket, nem úgy mint a például a Szolnoki Hetényi Gyula Kórházban, ahol a hónap felében nem lehet szülni, vagy a stroke ellátás nem elérhető sokszor ügyeleti időben. A kórház-átalakítás, -bezárás egy nagyon fontos eleme az egészségügyi ellátórendszer rendbetételének, hiszen ezzel válik valóssá a humánerőforrás, valamint a tudás koncentrációja, ami a betegbiztonságot hihetetlen mértékben emeli. (Erről Ferenci Tamás biostatisztikus is készített egy kiváló elemzést.) Azonban ez akkor, és csak akkor képzelhető el, amennyiben az a 25-30 intézmény, amelybe a kis intézményekből kívánják a betegeket átterelni, brutális fejlesztetésen esik át, növelve a befogadó képességüket és az eszközállományt is a XXI. század színvonalára fejlesztik. Ekkor már a munkakörülmények jelentős javulása következtében az egészségügyi dolgozók számára is vonzó lesz az ilyen munkahely. Tehát az első lépés az építkezés és ebben a fázisban egyszerre kell működtetni az átalakítandó, vagy bezárandó intézményeket és a bővítendő kórházakat. Így amennyiben logikusan és értelmesen történik kórház-átalakítás, vagy bezárás, azt mindenképpen megfelelő kommunikációval támogatni kell. Ez a kérdés nem képezheti a politikai csaták részét.
Hasonlóan helyes gondolat a szabad orvosválasztás megszüntetése, azonban ehhez is előbb a rendszernek kell nyújtania valamit, amitől ez társadalmilag elfogadhatóvá válik. Így először el kell kezdeni az egészségügyben elvesztett lakossági bizalom felépítését, itt is előbb építeni kell és utána visszavágni. A szabad orvosválasztás megszüntetése viszonylag egyszerűbb adminisztratív eszközökkel is kezelhető, például már azzal is, hogy az egymásra épülő ellátási struktúra nem teszi a jövőben lehetővé, hogy a magas progresszivitású szintű ellátóhelyek olyan beavatkozásokat végezzenek, amit alacsonyabb progresszivitás intézmények is el tudnak látni. Például egyetemi szintű sebészet ne operáljon rutin sérvműtéteket, ezen műtétek megoldására az egynapos egységek keretében kerüljön sor, itt finanszírozza az ellátást a NEAK, ott meg nem. Természetesen ez csak csökkenti, de meg nem szünteti a szabad orvosválasztást, így szükség lesz annak deklarálására is, hogy az adott intézménnyel és nem az intézményben dolgozó orvossal köt a beteg “szerződést” az ellátására, tehát az intézmény a felelős annak meghatározására, hogy a beteget ki lássa el.
A reformcsomag a kórházak szervezését megyei szinten képzeli el, azaz a megye lesz az az egység, ahol az államosított szakrendelők mellett a kisebb egynapos egységeket, járási egészségközpontokat alakítanak ki, ide integrálva az alapellátást, a népegészségügyi prevenciót és a központi ügyeleteket. Ez azonban így rendkívül szétaprózottá teszi az egészségügyi szervezést, ráadásul annak ellenére, hogy a rendszer tetején az OKFŐ áll, az ellátás egyenletes minőségét sem lesz képes biztosítani. A megyei szervezés a jelenlegi rendszerben is fennáll, ahol a megyei kórház diszponál a megyében található egyéb kórházak felett. Ennek a rendszernek az alkalmatlanságát talán mi sem szemlélteti jobban, mint a minap a Győri Petz Aladár kórház esete, ahol a 25 kg alatti gyerekek lélegeztetése nem megoldott, mert elromlott két lélegeztetőgép. Ez a kórház egy olyan intézmény, amelyben olyan ellátások is elérhetőek lennének, amelyek a környező megyei kórházakban nem. Ezek a problémák nyilván nem jelentkeznének ilyen formában, amennyiben az ellátás nem megyei, hanem régiós szinten zajlik, egy régiós ellátásszervező ernyője alatt. A régiós ellátásszervezés már elég nagy méretet biztosít arra, hogy a betegellátás nagyobb területen is egységes színvonalat biztosítson, hiszen gyorsan és azonnal megoldható akár a kiesett dolgozó helyettesítése, akár egy-egy elromlott eszköz kölcsönzése. Ennek megfelelően egy régiós szintű ellátás esetében a humánerőforrás gazdálkodás is sokkal könnyebbé válik, de a győri esethez hasonló eszközhiány gyorsan pótolható. Tehát téves és elaprózott, fenntarthatatlan egészségügyi rendszert fog eredményezni a megyei szintű, ráadásul a megyei kórházakhoz kötött ellátásszervezés. Amit a kórházaktól független intézményekbe és még egyszer, régiós szinten kell létrehozni.Amikor ezek a régiós rendszerek létrejöttek, akkor lehet megvizsgálni a szakrendelők államosítását, addig ezt a rendszert már csak azért is békén kell hagyni, mert bármely további zavar a szakellátás szintjén a kórházak további elviselhetetlen terhelését fogja okozni. Amennyiben megszűnik egy szakrendelés, mert az ott dolgozó orvos nem akar állami alkalmazott lenni és a magánellátást választja, akkor a betegeknek három lehetőségük van, vagy a magánellátáshoz fordulnak, vagy az állami ellátásban kórházi szinten keresnek megoldást, vagy feladják. Ez utóbbi esetben állapotuk romlása miatt végül megint csak az állami ellátásban fognak megjelenni, azaz ezt a rendszert fogják terhelni a szakellátás helyett.Tehát a szakrendelésbe csak akkor szabad belepiszkálni, ha a körülötte levő rendszer már felállt.
Természetesen ezen feladatok megoldásához szükséges a megfelelő létszámú szakdolgozó, orvos, egyéb szakszemélyzet biztosítása. Ennek értelmében azonnal meg kell állítani a humánerőforrás elvándorlását az állami egészségügyből. Megoldásként az államtitkárság egy meglehetősen gyenge béremelést javasol a szakdolgozók számára. Amelyre jövőre 130 milliárd forintot kíván fordítani az egészségügyi kormányzat, ez munkáltatói járulékokkal bruttó havi kb. 120 ezer forintos fizetésemelést jelentene az ágazaton belül a szakdolgozók számára. Ez viccnek is rossz, hiszen az itteni fizetések oly alacsonyak, hogy az így pluszban adni szándékozott fejenként nettó 70-80 ezer forint a jelenlegi infláció mellett gyorsan elolvad. Erre a célra minimum a duplájára lenne szükség.
Sajnos a média által ismertetett elképzelésekben a szakdolgozók béremelése mellett egy szó sincsen a szociális ágazatban dolgozók béremeléséről. Sőt, a jelek szerint az államtitkárság úgy szabadulna ettől a szektortól, mint a forró krumplitól. Holott ezt az egészségügyi ellátórendszer szerves tagjának kellene tekinteni, hiszen amennyiben itt probléma van, az az akut ellátásra is visszamenően kihat. Ha nincsen hely szociális-, vagy ápolási otthonban, akkor a beteg az akut ellátó osztályokon fekszik, lehetetlenné téve az új betegek kezelését. Éppen ezért nem lemondani kell a szociális szektornak kontrolljáról, hanem éppen ellenkezőleg, a fejlesztésének élére állva elérni, hogy az otthoni betegápolás támogatásával egyetemben képes legyen ez az alrendszer az aktív ellátóhelyeket tehermentesíteni.
Mindeközben az államtitkárság a jelenlegi szétesett, ösztönzők nélküli ellátórendszerben azt tartja megfelelő motivációnak, ha az orvosbéreket nem megfelelő teljesítmény esetén csökkentheti 20 százalékkal. Miután jelenleg a rendszerben semmiféle teljesítménymérés nem történik, gyakorlatilag nincs minőségbiztosítás sem, ez igen érdekes elképzelés, melynek további az állami ellátásból való menekülés lehet a következménye. Sokkal fontosabb lenne a felülről lezárt bérezési rendszer megnyitása és a valós teljesítmény mérése, hiszen egészen más a sürgősségi osztályon dolgozó terhelése, mint a szakrendelésen rendelő dolgozóé, így a bérezésben ennek is tükröződnie kellene, ami jelenleg nem így van.
Vannak az előterjesztésben igazi unortodox ötletetek is, mint például a látogatók korlátozása, vagy az ápolási segítő hozzátartozói rendszer. Míg előbbiben felismerhető a doktor tábornok belügyminiszter smasszer perverziója, valamint a kórház börtönnel való azonosítása, az ápolás segítő rendszer még ennél is etikátlanabb és veszélyesebb helyzetet teremthet. Ugyan mégis mire gondolhatott az államtitkár ezzel a ápolás segítővel? Mosdassa meg a beteget a segítő, mert egyébként erre már a rendszer nem képes? Etesse meg a segítő a beteget, mert erre a rendszer már nem képes? Itassa meg a segítő a beteget, mert erre a rendszer már nem képes? És mi van akkor, ha a beteg mosdatás közben leesik az ágyról, vagy a nyelésképtelen beteget megetetik cérnametéltes húslevessel? Kinek lesz ez a felelőssége, a hozzátartozóé? És akinek nincsen ilyen hozzátartozója, az nem eszik, iszik, mosakodik? Ez az elképzelés nemcsak ostoba, de végtelenül aljas is, miközben tökéletes leirata a mai helyzetnek.
Mindeközben a látogatók korlátozása csak arra alkalmas, hogy a valódi mély, a társadalom széles rétegét érintő strukturális változásokról elvonja a figyelmet és gumicsontként ezen rágódjunk. Hamarosan jön a következő részt, ahol a háziorvosi ellátást, az ügyeleti rendszer átalakítását és a sürgősségi ellátást fogjuk megbeszélni. (A címlapkép illusztráció.)