Az előző két lépésben megtárgyaltuk, hogy igenis alapvető fontosságú egyes kórházak bezárása, vagy átalakítása, valamint a szakdolgozók bérrendezése ahhoz, hogy legalább a romok alól ki tudjuk dugni a fejünket. A továbbiakban három további lépésben mutatom be azt, hogy sok egyéb teendő mellett mely feladatokat kell azonnal elvégezni ahhoz, hogy néhány éven belül tisztességes, hozzáférhető egészségügyi ellátórendszerünk legyen.
A harmadik lépésA brutális humánerőforrás hiány mellett sajnos EU-s források ide, vagy oda, még mindig erőteljes probléma az eszközhiány, illetve az eszközpark rossz elosztása, amely probléma az okozója egy-egy megyei nagy kórház ideiglenes, akár több napos leállásának is. Az egyik, talán legkézenfekvőbb példája annak, hogy az ellátás-szervezést (már ha egyáltalán van ilyen) mennyire nem érdekli a beteg, az a kórházi CT-k üzemeltetése. Sajnos az teljesen általános eset, hogy egy kórházban egy CT van telepítve, ennek meghibásodása esetén pedig egyszerűen lemondják a CT -diagnosztikához kötött ellátásokat, azaz a sürgősségi ellátás szinte meg is szűnik az adott intézményben, ahogyan a stroke-ellátás is. Igaz ez akkor is, amikor tervezett karbantartásól van szó. Ennek megfelelően talán nem meglepő, hogy a kijelölések - azaz a kórházi ellátás lemondások és az ellátásra kötelezett egyéb intézmények kijelölése - humánerőforrás-hiány után a legnagyobb számban éppen a CT-készülékek hibájából, karbantartásából erednek.
Pedig például ezt a helyzetet nem is lenne igazán nehéz kezelni, ha valaki mondjuk legalább régiós szinten látná a CT-kapacitások elérhetőségét a magánszolgáltatók készülékeivel egyetemben, és tisztában lenne a tervezett karbantartási időpontokkal, valamint azok hosszával. Ebben az esetben a szinte minden nagyobb városban létező magánszolgáltatót be lehetne vonni az ellátásba, akár egy váratlan meghibásodás, akár egy tervezett karbantartás esetében is. Ehhez ellenben elengedhetetlenül szükséges egy olyan szervezet, amely régiós szinten látja, tervezi és szervezi az ellátást a megyehatároktól függetlenül.
Azaz a harmadik lépés a régiós ellátásszervezői rendszer azonnali létrehozása.Azonban, nem meglepő módon a jelenlegi ellátórendszer is csak abból tud főzni, ami éppen rendelkezésre áll, így önmagában a régiós ellátásszervezői rendszer kialakítása csodákra nem is lesz képes, de legalább a rendszerben levő volatilitást némiképpen ki tudná simítani. Itt csak zárójelben jegyzem meg, hogy a MOK feladata ebben az esetben is ugyanaz, mint az előbbi lépésnél, amennyiben nincs meg a gyógyításhoz szükséges minimumfeltétel eszközoldalon, akkor pontosan úgy kell eljárni, ahogyan a humánerőforrás hiány miatt, azaz beszüntetni azonnali hatállyal az ellátást, az életveszélyes, vagy szervvesztő kórképek kivételével.
Az intézmények hosszútávú, megfelelő működéséhez viszont további jól képzett szakdolgozókra van/lesz szükség. A szakdolgozók sajnos nem teremtődnek sem parancsra, sem fohászra, hanem szívós tanulás és képzés után válnak az egészségügy elengedhetetlen részévé. Nélkülük bármennyi orvos is lehet a rendszerben, az maga működésképtelen lesz.
Így a negyedik lépés a megfelelő szakképzés megteremtése. Amely alatt határozottan nem OKJ szintű képzés értek, hanem sokkal professzionálisabbat, amely a jelenleginél sokkal komolyabb kompetenciákkal képes felvértezni az ápolókat.
Sajnos a jelenlegi rendszer a kiterjesztett hatáskörű okleveles ápolókkal sem tud mit kezdeni. Az elmúlt évek nepotizmusa és a kásleri despota ispotályszemlélet nem tette lehetővé a feladatok delegálását orvosi szintről ápolói szintre. Miután az állam által létrehozott szakmai szervezetek az előbbi rendezési vonalak mentén jöttek létre, így tőlük nem elképzelhető a korszerű szemléletek megvalósítása. Éppen ezért a MOK-nak itt is jelentős szerepet kell kapnia.
Első körben létre kell hoznia egy valós, MOK-on belüli szakmai kollégiumi rendszert. Ezen kollégiumoknak az ápolás területén létező szakmai szervezetekkel közösen kell meghatározni, hogy mely feladatok milyen kompetenciával, milyen képzéssel láthatók el. Így a szakdolgozók az immár megemelt fizetésük mellé további komoly kompetenciákkal is gazdagodnának, ezzel is megtartva őket a pályán.
És elérkeztünk a legnehezebb lépéshez - az ötödikhez - az állami- és a magánszolgáltatások szabályozásához.Az elmúlt évek vitán felüli nyertesei az egészségügyi magánszolgáltatók, hiszen aki csak tud, menekül az állami ellátásból, annak sokszor elégtelen színvonala, valamint a hosszú várólisták miatt. Az egészségügyi magánellátók pedig megpróbálják ezt az igényt kiszolgálni. A probléma ott van, hogy nincsen ma Magyarországon olyan magán egészségügyi intézmény, amely a beteg számára legalább egy megyei kórház komplexitású ellátást tudna biztosítani. Az a fajta szolgálatatás leginkább a diagnosztikában, vagy a gyors, szűrt betegállományon elvégzett egynapos ellátásban erős. Innen a beteg pedig komolyabb probléma esetén visszakerül az állami rendszerbe. A magánszolgáltatók működése viszont hiánypótló, ugyanis amennyiben megszűnne Magyarországon ez a típusú szolgáltatás, úgy emberek százezrei, ha nem milliói esnének el már az ellátás esélyétől is.
Ugyanakkor az is előfordul, hogy a magánszolgáltatónál dolgozó orvos éppen az állami munkaidőterhe keretében lát el magánbeteget. Például hétfőtől csütörtökig az állami intézményben dolgozik, majd pénteken egy magánrendelésen. Annak ellenére, hogy az állami ellátásban teljesállású munkavállaló így lecsíp egy-egy napot a munkaidejéből, az állami intézmények egy része ezt hallgatólagosan tudomásul veszi, hiszen még így is jobban jár, mintha teljesen átállna az orvos a magánellátásra. Ezen kívül is még számos olyan probléma merül fel, az állami- és a magánellátás kapcsolatában, amely sokkal erősebb kontrollt kívánna két szektor működése körül.
És miután egy adott számú egészségügyi dolgozónk van - és az rendkívül kevés - nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy teljesen szétválasszuk a magán- és az állami ellátást. Tehát a vagy itt dolgozik a kolléga, vagy ott, ez jelenleg nem opció. Azonban a munkaidő-kontroll és az állami dolgozó ellátásban érdekeltté tevése az igen. Ez jelenleg nem történik meg. Hiszen az állami ellátásban tisztességesen megemelt orvosi bérek mellett, a minőségi teljesítményben, egyáltalán a teljesítményben senki nem érdekelt. Egyszerre fordult elő az, hogy találkoztam olyan onkológussal, aki este fél nyolckor még beteget fogadott mosolyogva, vagy sebésszel, aki - miután főképpen daganatos betegeket operál - nem hajlandó magánpraxist vinni, és a daganatos betegektől plusz pénzt elfogadni, és olyannal is, aki a héten egy bizonyos napon az állami ellátásban már nem található meg, vagy délután kettőkor már nincs a munkahelyén, holott teljes állásban állami alkalmazott, és kapja a megemelt fizetését.
Éppen ezért nagyon fontos lenne az állami ellátásban a minőségi teljesítményösztönzők bevezetése, mind az ott dolgozók, mind az intézmények számára. Hasonlóan szükséges a munkaidő-kontroll szigorú bevezetése és szükség esetén a visszaélések szankcionálása is, dolgozói és intézményi szinten egyaránt.
El kell törölni azt az ostoba rendelkezést, mely szerint a magánellátásban ellátott beteget ugyanaz az orvos az állami ellátásban nem láthatja el. Ez a rendelkezés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, sőt rontott is a jelenlegi helyzeten. Nem itt, és nem így kell megfogni az esetleges, immár törvénytelen hálapénzt. Sokkal inkább arra kell törekedni, hogy megérje az orvosnak/szakdolgozónak az állami ellátásban maradnia, minden tekintetben. Amíg a rendszert nem sikerül legalább a lélegeztetőgépig eljuttatni, addig - ideiglenesen - akár arra is meg lehet kérni a magánszolgáltatónál főállásban dolgozó orvost, hogy részt vegyen az állami ellátásban, tisztességes bérezésért, a jogállási törvény aláírása nélkül például havi 24 órás időintervallumban. Erre azonban csak ideiglenesen, maximum két évnyi kötelezettséggel lehetne sort keríteni addig, amíg az egészségügyi ellátórendszer egy picit talpra nem áll.
A fenti lépések semmiképpen sem helyettesíthetik egy komplex egészségügyi újraélesztés tervét, sem a romeltakarítást, azonban ennek a munkának ettől függetlenül azonnal neki kell áll, hiszen a „beteg szája már kékül”. Éppen ezért ez az öt lépés nem egy teljes körű reform, hanem annak pusztán csak irányvonala, amerre el kell indulni.
Értem én, hogy sokak számára azért ez még így is kényelmes, de a többség ebbe szó szerint belehal.
A politikusok számára pedig másik játszóteret kell találni, mint az egészségügy.