Meglehetősen zavaros volt az utóbbi időben az Országos Mentőszolgálat (OMSZ) kommunikációja arról, hogy hogyan is értelmezi a mentés egyik legfontosabb minőségi mutatóját, a kiérkezési időt.
2020-ban írtam arról, hogy meglehetősen unortodox módon kezdte el mérni ezt a minőségi mutatót az OMSZ. Nem a világon szinte mindenhol alkalmazott módszerrel mérik, azaz a segélykérés beérkezése körüli időponttól, hanem attól a pillanattól, amikor találtak a feladathoz megfelelő mentőegységet. Ez lehet 5 másodperc, 5 perc, 5 óra is. A sztorit annak idején a Népszava ásta ki, mert feltűnt számukra, hogy jelentősen javult 2019-ben a kiérkezési idő az megelőző évekhez képest.
A kiérkezési idő idő már hungarikumnak tekinthető mérése ebben a formában azt jelenti, hogy fogalmunk sincs, hogy ténylegesen mennyi idő telik el a segélyhívástól a mentő megérkezéséig.
Ezt akkor Győrfi Pál szóvivő így magyarázta: „A hívás beérkezésének pillanatától az információk kinyerése eltérő hosszúságú beszélgetéseket eredményez, ami legtöbbször a hívó fél lelkiállapotától, válaszadási képességétől függ. Emiatt innen számolva eleve különböző időkben tudnák indítani a mentőt. A hívás befejezésének pillanata sem lehet mérvadó, mert a legsürgősebb esetekben a mentésirányító egészen a mentő megérkezéséig folyamatos telefonkapcsolatban marad a bejelentővel, instrukciókat, támogatást ad.”
Úgy tűnik, hogy más nyugat-európai országok még nem értesültek erről a problémakörről, és továbbra is az ezt figyelmen kívül hagyó, elavult módon a segélyhívás beérkezésétől számított 0-3 perctől mérik az időt.
Csakhogy az OMSZ honlapján és a sajtóban is megjelentek olyan közlemények, amelyek alapján felmerült a lehetősége annak, hogy megváltoztatták a kiérkezési idő eddig mérését, legalábbis a legfontosabb kategóriákban. Hiszen itt azt írják, hogy tavaly az „újraélesztés esetén hazánkban ez az átlagérték a hívástól a kiérkezésig jelenleg 12,4 perc” volt. Ezért közérdekű adatigényléssel fordultam a Mentőszolgálathoz, hogy legalább azt tisztázhassuk a számháborúban, hogy három-, négy- vagy ötjegyű számokat írnak-e fel a homlokukra.
Adatigénylésemben többek között szerettem volna megismerni, hogy milyen metodika szerint mérik a kiérkezési időket, ebben esetleg van-e az OMSZ által felállított sürgősségi kategóriákon belül (P1-P5) differencia, valamint kértem öt évre visszamenőleg a kiérkezési idők adatait, mind Budapest, mind országos tekintetben. Itt kértem külön átlagot és a mediánt (azt az időt, amire igaz az, hogy ennyi alatt az esetek feléhez kiérnek, illetve az esetek másik feléhez való kiérkezés több időt igényel ennél. Valamint kértem azon adatokat is, hogy mennyi idő alatt érnek ki az esetek 75 és 90 százalékához. Azaz csupa olyan adatot kértem, amelyek például az angol NHS rendszerében folyamatosan frissülő, bárki számára könnyen, havi bontásban elérhetőek.
A jó hír az, hogy ezen adatok az OMSZ rendszerében megvannak, és ha nem is mindenre, de válaszoltak.
Ugyanakkor éppen a legfontosabb kérdésekre nem kaptam értékelhető választ, ez pedig maga a módszertan, amely szerint mérik a kiérkezési időt (az unortodox mentő feladathoz való szignálásától vagy a segélyhívástól). Szintén nem kaptam választ a 75 és 90 százalékos kiérkezési idők kérdésére, ami azért is különösen furcsa, mert az átlag és a medián kiérkezési időt meg tudták adni, így az ehhez szükséges információval is rendelkeznek. (Ezekkel a kérdésekkel a NAIH-hoz fordulok, hiszen ezek ki nem adott közérdekű adatok.) Azonban az így kiherélt, és némi bozótharc után szolgáltatott - természetesen feldolgozásra alkalmatlan formátumban megküldött - adatokkal is lehet valamit kezdeni. Annak ellenére, hogy a táblázatokat először kinyomtatták, majd kimondottan rossz minőségben beszkennelték, végül képfájlként küldték el nekem.
A Mentőszolgálat - a válaszlevele szerint - gyakorlatilag 5 kategóriába sorolja sürgősség szerint a hívásokat, illetve az öt kategória tulajdonképpen hat, a legsürgősebb hívások, mint a fenyegető légzés-keringésleállás, instabil beteg, polytrauma a P1, ezen belül is van már Kiemelt P1, mint például újraélesztés.
P2-es kategóriába tartoznak a potenciálisan fenyegető állapotok például tudatzavar, vagy kritikusan alacsony vércukorszint.
P3-as kategóriába a stabil életjeleket mutató beteg, akinél fennáll az állapotromlás lehetősége (például csonttörés).
P4-es kategóriába azok a betegek tartoznak, akik jellemzően krónikus betegségben szenvednek, jelentős akut állapotromlás nélkül.
Végül a P5-ös kategória az, amelyben a beteg nem veszélyeztetett, a vizsgálat és a beavatkozás mellőzhető, vagy halasztható, például torokfájás (itt jegyzem meg, hogy ide is kivonul a Mentőszolgálat).
Az utolsó két kategóriát tavaly szeptembertől vezették be, kicsit szétszálazva az addigi P2-es, P3-as kategóriákat, ami azért is érdekes, mert az OMSZ oldaláról bárki által letölthető Kérdezési protokoll mentésirányítók részére Szabványos Eljárásrend 2023 végi kiadása már tartalmazza ezen kategóriákat. Ez - ha esetleg a cikk megjelenése után eltűnne - megvan letöltve is.
Annak ellenére, hogy a Mentőszolgálat elektronikus úton nehezen feldogozható formában tette közzé azokat a közérdekű adatokat, amelyek - mint már említettem - Európa normálisabb felén bárki számára, folyamatosan frissülve, két kattintással havi bontásban is megtekinthetőek - mégis sikerült egy részét mégis feldolgozni a képfájlok karakterfelismerésével.
A feldogozott adatok, akármely módszertannal is értékeljük, elég sötét képet festenek. Még abban az esetben is, amennyiben feltételezzük, hogy a segélyhívás időpontjától kezdik el mérni a mentőegységek kiérkezési idejét.
Miután a statisztikai számításokban az átlagos kiérkezési időt erősen befolyásolni képes akárcsak néhány szélsőséges érték is, külön kikértem a medián értékeket is. Ez az az időtartam, amelyre igaz az, hogy az esetek felében ennél hamarabb értek ki a mentők, míg a másik felében később. Ahhoz, hogy jobb betekintésünk legyen arra, hogy mennyire jó vagy rossz a helyzet, szükség lett volna a megtagadott értékekre, amely azt mutatta volna meg, hogy mennyi az az idő, ami alatt az esetek 75, illetve 90 százalékához kiérkezik az OMSZ. Ezt - mint említettem - nem kaptam meg. Ahogyan látni fogják, talán nem véletlenül.
Az szinten minden ábrán egyértelmű, hogy a pandémia időszakában a Mentőszolgálat iszonyatos nyomásnak volt kitéve, hiszen akkor a kiérkezési idők hullámzóan, de minden kategóriában paralel mozogva hosszúak voltak.
Amennyiben ránézünk a Kiemelt P1-es adatokra, vagyis az OMSZ-nél az azonnali, legsürgetőbb kategóriára, amelyekben például az újraélesztés éppen zajlik, és ehhez kellene mentőegység, akkor azt látjuk, hogy a budapesti és az országos adat között nincs érdemi különbség, mindkét helyen kb. 11 perc alatt ér ki az esetek feléhez a mentő. Ez eddig jó hír, csak sajnos – a nem közölt 75 és 90%-os adatok híján – semmit nem tudunk arról, hogy a másik felénél mi a helyzet.
Itt érdemes megemlékezni a gyakran emlegetett 15 perces korlátról. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy kivétel nélkül mindenkihez ki kell érni ebben a prioritási kategóriában 15 percen belül, ez a világon sehol nem valósulna meg – de nem is azt, hogy a feléhez. Itt lenne fontos a ki nem adott érték. Angliában például az az elvárás, hogy a 90%-os adat legyen 15 perc alatt (tehát, hogy a betegek kevesebb mint 10%-a legyen kénytelen 15 percnél többet várni). Ennek megvalósulásáról a megtagadott adatközlés miatt semmit nem tudunk, az is lehet, hogy kényelmesen hozzuk, az is lehet, hogy a közelében sem vagyunk. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy az OMSZ minden számot kiadott a részemre, kivéve ezt.
A P1-es kategóriánál, amely szintén nagyon magas riasztási kategóriát jelent, elválik Budapest és vidék. Országosan az utóbbi hónapokban 12,5 perc körül alakul a medián idő, Budapesten 13,5 perc körül. Ez a különbség hosszú időre visszamenően meglehetősen stabil, még akkor is, amikor változnak az értékek. Egyébként az angolok a korábban már említett „a 90%-os érték legyen 15 perc alatt” kritériumon kívül még egyet használnak ebben a prioritási kategóriában: azt, hogy az átlag legyen 7 perc alatt. Ezt egész biztosan nem teljesítjük, nagyon nem: az országos átlag nálunk 13,5 perc, a budapesti még ennél is rosszabb, majdnem 15 perc.
A P2-es szintén magas időfaktorú kategóriába sorolt betegeknél, amelyekről az OMSZ saját protokollja - amit nekem nem voltak hajlandóak kiadni, de ma még szabadon letölthető az OMSZ oldaláról - így fogalmaz: „Potenciálisan életveszélyes, vagy végtag elvesztésével potenciálisan fenyegető állapotok, gyors beavatkozás (beleértve a telefonos tanácsadást) szükséges a további romlás elkerülése érdekében”. . Itt még durvábban elválik Budapest és vidék. A medián idő országosan is kissé 15 perc feletti, de Budapesten 25 perc; a betegek felének ennél többet kell várnia azaz az esetek felében nem tudja biztosítani a Mentőszolgálat a 25 perces kiérkezési időt sem Budapesten.
Amennyiben azonban összevetjük a budapesti (bal oldal) és az országos (jobb oldal) adatokat, akkor már csak sírni támad kedvünk.
A fentiekből teljesen egyértelmű az a kétségbeesett törekvés, hogy miért ragaszkodik az OMSZ vezetése ahhoz, hogy naponta 25-30 vidéki mentőegységet vezényeljen a budapesti ellátás kisegítésére. Az már más kérdés, hogy ezzel a valódi okok kezelése helyett inkább a vidéki mentést is szétzilálják. A valódi okok, amelyekkel egyáltalán nem foglalkozik a Mentőszolgálat menedzsmentje három nagyobb csoportra oszthatóak:
Az első a beérkező feladatok mennyisége és az ezekre adott válasz. Valószínűleg az OMSZ vezetése nem meri meghatározni azon szakmai kritériumokat, amelyek a világ másfelén működnek, így a körömgombához, torokfájáshoz is mentőegységet küldenek. „Az Országos Mentőszolgálat nem válogat, nem utasít el senkit, ha hívják őket, kivonulnak. Ha valaki az ujját vágja meg a konyhában, és úgy érzi, nem tudja megoldani ezt a helyzetet, ahhoz is.”- Válaszonline
A teljesen széttöredezett egészségügyi rendszerünkben kiskapuként, shortcut-ként használják a betegek a mentőket, akik aztán a sürgősségi osztályokra szállítják őket, ahol emiatt azon betegek ellátására nem jut kellő idő, akik valóban sürgős ellátásra szorulnak. Itt is tudnia kellene a Mentőszolgálatnak NEMET mondania, valamint már régen fel kellett volna építenie egy professzionális doktorinfó rendszert, ahol a könnyebb esetek igen nagy része online megoldható lenne.
Nem könnyíti meg a helyzetet Budapest kórházi struktúrája sem, ahol egyik intézményből kell a beteget a másikba szállítani vizsgálatra, majd vissza és a harmadikba. Ebben a megoldás nem a mentőszolgálat kezében van, hiszen az OMSZ nem lesz képes felépíteni azt az öt nagy budapesti szuperkórházat, amelyben a betegeket nem kell továbbszállítani, de lobbizni tudna érte, csak ez nyilván nem ér lovagkeresztet. Az viszont a jelek szerint igen, hogy az OMSZ főigazgatója szó nélkül vállal el olyan további feladatokat is, amelyekre egyáltalán nincs a rendszer felkészítve, lásd ügyelet vagy okosóra, ahol megfelelő képzettséggel rendelkező diszpécserek helyett az OMSZ reagál.
Belső probléma a második jól körvonalazható ok, amely az OMSZ válságát mutatja. Ez egyértelműen a vezetés, Csató Gábor főigazgató és Pápai György orvosigazgató felelőssége. Végig kell gondolni azt, hogy miért van ekkora fluktuáció a szervezetben, miért nem áll rendelkezésre megfelelő minőségű és mennyiségű munkaerő. Miért gondolja Győrfi Pál, hogy normális bérezés helyett a hős lehetsz jeligével, lerohadt mentőállomásokon majd jó lesz dolgozni?
Tehát jól látható, hogy a megnövekedett feladatok ellátását egyáltalán nem tudta az OMSZ lekövetni, amely komoly vezetői kompetenciahiányról tanúskodik. Ugyanebbe a témakörbe tartozik az irányítócsoportokon dolgozók képzettsége, kiválasztása, bérezése és munkakörülményei - lásd mobil wc-k a Budapesti Irányítócsoportnál -, valamint annak a kikérdezési protokollnak a minősége, amit használnak. Vajon alkalmas-e arra, hogy megfelelően szűrje és kiválogassa a bejelentők panaszai alapján, hogy milyen kategóriába tartoznak, mennyire súlyos az állapotuk? Lásd Gálvölgyi-ügy, ahol a fulladó, életveszélyes állapot P2-es kategória volt, és miután a botrány kitört, hirtelen a P1-es kategóriák száma megnőtt.
Végezetül, de nem utolsósorban, a válsághoz azok a külső okok is hozzájárulnak, amelyek most megoldásnak tűnnek. Így a vidéki mentőegységek budapesti helyi tapasztalat nélküli bevetése nemcsak balesetveszélyes lehet, hanem jelentősen lassíthatja is az ellátást. Ahogyan az is, hogy a megnövekedett mentési esetszám miatt is elárasztott sürgősségi osztályok nem bírják időben átvenni a betegeket, így rengeteg idő megy el a kórházi vesztegelésekkel.
Amint a fentiek alapján látható, a problémák rendkívül összetettek, egyes esetekben a megoldás közvetlen lehetősége valóban nincs a Mentőszolgálat kezében, míg más esetekben pont ott van.
Sajnos azonban a lojalitással átszőtt alkalmatlansághoz csatolt szervilizmussal nem sokra megyünk, ez nem elég egy szervezet irányításához, de ahogyan népi költőnk mondja: „Erre fussa”.
Igaz ez annak ellenére, hogy az Országos Mentőszolgálat költségvetése 2010-ben 26 milliárd forintról napjainkra már közel 90 milliárd forintra emelkedett.
Így, bár az Országos Mentőszolgálat az egészségügyben az elmúlt 15 költségvetésének az egyetlen nyertese, mégis az összeomlás állatorvosi lovává vált.