Egész hírlavinát indított el Rétvári Bence államtitkár parlamenti válasza arra a képviselői kérdésre, hogy „Miként alakul a mentők kiérkezési ideje megyénként?”. Rétvári azt válaszolta, hogy a 2018-as év első hónapjában a kiérkezési idő 78 százalékos volt, míg ez jelenleg 82 százalékos. Tehát minden rendben van, javul a kiérkezési arány.
Csakhogy a Népszava kiderítette, hogy az arányjavulást nem más okozta, mint a statisztika tudatos félreértelmezése, ugyanis a hagyományosan világszerte elfogadott metodika szerint mért kiérkezési időt az Országos Mentőszolgálat meglehetősen sajátságosan méri.
Mert míg a világ szinte összes országában a kiérkezési időt a bejelentés kezdetétől a helyszínre érkezésig mérik, addig ezt Magyarországon mostantól másképpen, unortodox módon kell csinálni. Hiszen a Népszava információi szerint a kiérkezési időt az Országos Mentőszolgálat a mentőegység indítása után kezdi el mérni. Azaz nem tesz mást, mint menetidőt mér, vagy átlagsebességet. Ebből az is következik, hogy bárki, aki életveszélyes állapotba kerül akár szívizom-infarktus, vagy stroke, esetleg közlekedési baleset miatt, ahhoz akkor is 15 percen belül ér ki a mentő, ha már egy órája bejelentették az egészségkárosodás bekövetkeztét, azaz akár egy órája is várják már a mentőt. Ez a helyzet a jövőben a Mentőszolgálat interpretálása szerint a norma 15 percen belüli esetnek számít.
Megfordítva, nem a szolgáltatás színvonalát emeli a Mentőszolgálat, hanem a metodikát változtatja úgy, hogy az a politikának is megfeleljen. Miközben az alábbi komment szerint is még Budapesten is iszonyatos gond van a kiérkezési időkkel.
De ugyanígy panaszkodnak kórházi ismerőseim is, akik szerint még abban az esetben is rengeteget kell várni a mentők megérkezésére, amikor a beteg életveszélyes állapotát csak egy másik kórházban elérhető beavatkozással lehet megmenteni. A kiérkezési időt pedig nem véletlenül méri a világ - hazánk kivételével - az egészségkárosodás bejelentésétől, hiszen ez az a minőségbiztosítási adat, ami a legegyszerűbben mérhető és az egész szolgáltatás szervezettségét jól jellemzi. Ez a mérőszám ellentétben a hazai gyakorlattal, Nyugat-Európában a nagyvárosok környékén már 8-10 perces átlagot jelent, azaz a bejelentéstől ennyi idő alatt ér ki a mentő a beteghez.
A hazai helyzet azonban ennél sokkal, de sokkal szomorúbb, hiszen itthon még az egyes prioritású, súlyos állapotú betegek esetében közel 20 százalékban nem ér ki a mentő 15 percen belül, dacára még a kozmetikázásnak is. És ez csak az egyes prioritású betegekre vonatkozik, a prioritás-besorolást pedig a Mentőszolgálat maga végzi, nem publikusan elérhető módszertan szerint. Így könnyen elképzelhető, hogy az egyes prioritás a statisztika javításának érdekében kettessé, azaz kevésbé sürgőssé válik, ezzel is javítva, az amúgy meg gyalázatos statisztikát.
A szégyen ebben az egész helyzetben az az, hogy soha ilyen fejlesztési lehetőség előtt, mint az utóbbi tíz évben, a Mentőszolgálat nem állt. Költségvetése több mint száz százalékkal megnőtt, mégis a hagyományos számítás alapján mért kiérkezési idő statisztikája folyamatosan romlott, olyannyira, hogy Rétvári közlése ellenére az Országos Mentőszolgálat a 2018-as évben már nem is merte közzétenni honlapján az éves beszámolójában ezt az adatot.
A helyzet kialakulásának megértése a megoldást is magában foglalja. Hiszen hosszú évek óta nem volt megfelelően felkészült menedzsmentje az Országos Mentőszolgálatnak, és ezt a lehetőséget éppen egy hónapja maga Kásler miniszter fúrta meg további évekre, amikor a jelenlegi főigazgatót, Csató Gábort kinevezte.
Szintén komoly probléma van a második menedzsment vonallal, hiszen az orvosigazgató Pápai György megengedhette magának azt is, hogy 2018 és 2019 között több mint egy évig úgy lássa el a feladatát - amely szakmai napokat is tartalmaz - hogy a NEAK adatbázisa szerint nem volt rendben a működési engedélye, mert lejárt. Nem segít a kialakult helyzet orvoslásán az a tény sem, hogy a 2018-as évben Csató szerint az általa vezetett költségvetési szervezet gazdasági vezetője nem tett eleget éves kötelező továbbképzésének belső kontrollok témakörében - derül ki az OMSZ 2018-as beszámolójából.
A fentiek alapján nem nehéz megérteni, hogy a menedzsment alkalmatlansága hogyan gyűrűzik végig a szervezeten és okoz az alsóbb szinteken is problémát.Amihez az is vastagon hozzájárul, hogy a Mentőszolgálatnál az utóbbi tíz évben - a Szívcity alkalmazástól és néhány mentőállomás megnyitásától eltekintve - nem volt átfogó fejlesztés, az elhasznált eszközök pótlása ennek nem nevezhető. Ezen struktúraváltás hiányában nem modernizálták a bevetésirányítást, hiszen az ennek alapját képező tisztességes kikérdezési protokollt, és annak meghatározását, hogy mi minősül mentőmunkának, a mai napig nem sikerült elkészíteni. Pedig ez utóbbi két dolog a lelke a mentésnek, hiszen ezek hiányában most a körömbeszakadáshoz is mentőt küldenek, leplezve alkalmatlanságukat és a politikai igényt a “ne legyen balhét” kielégítve.
Így viszont sokszor pontosan ahhoz a beteghez nem jut mentőegység időben, akihez elengedhetetlen lenne, még akkor sem, ha a megnövekedett igényt úgy próbálják megoldani, hogy vidéki egységeket napi rendszerességgel rendelnek a Fővárosba.Ebből a hiányból alakul ki végül a kozmetikázott statisztika, amelyet továbbgondolva ekképpen végül is mérhetnénk a mentőautók olajfogyasztását is. Esetleg a kórházba érkezés időpontját is bátran vehetnénk kiérkezési adatnak, így nagyságrendekkel javítva statisztikai túlélési adatokat, a valósághoz képest.
De ez mindegy is, mert a Mentőszolgálat ezt is majd meg fogja magyarázni, ahogyan tette azt a kiérkezési időkkel kapcsolatban is, hiszen szerinte azokat nincs értelme így mérni, sokkal inkább a menetidő a fontos, mint a beteg élete.