Bányai Gábor fideszes országgyűlési képviselő az Igeidők keresztény magazinban mesélte büszkén csaknem végzetes covidfertőzésének történetét, amiből kiderül, hogy nem annyira az isteni csoda, mint inkább a protekció játszhatott szerepet abban, hogy sikerült megmenteni az életét.
Bányai felesége még Müller Cecíliát is felhívta, segítséget kérve, míg végül egy - azóta sajnálatos módon már elhunyt - kórházigazgató szervezte meg a képviselő ECMO (extracorporeal membrane oxygenation, nagyon leegyszerűsítve olyan készülék, amely a tüdő gázcsere funkcióját, azaz a légzést tudja helyettesíteni) kezelését, ami a cikk szerint abban az időben alig volt elérhető az országban.
De valljuk be, amennyiben a mi szeretett hozzátartozóinknak ajánlanak fel egy életmentő kezelést, elfogadjuk-e, vagy azt fontolgatjuk esetleg, hogy valaki mást megfosztunk ettől az esélytől?
A kérdés úgyis feltehető, hogy ezzel a kezeléssel befurakodott-e a sor elejére Bányai képviselő, hátra lökve a többi várakozót, vagy csak egyszerűen élt azzal a lehetőséggel, amit a rendszer biztosított a számára.
Az elvileg egyenlő ellátást biztosítani hivatott magyar állami egészségügyben mindig is voltak egyenlőek és még egyenlőbbek.
Az évtizedeken át hálapénz-alapú rendszerben annak volt nagyobb esélye a gyógyulásra, aki megfizette. Néha persze azért fizetett, hogy a professzorral kezeltesse magát az alorvos helyett, ami sokszor nem volt túl jó döntés. (Apró rendszerhiba.)
A helyzet össztársadalmi szinten most sem változott, hiszen aki megengedheti magának, az már alig veszi igénybe az állami szolgáltatásokat, a várólistákat megkerüli a magánszolgáltatók segítségével, míg az állami ellátás marad azokra az esetekre, amikor már nincs más lehetőség.
És természetsen annak is sok évtizedes, sőt évszázados hagyománya van, hogy a hatalom emberei és kiválasztottjaik jobb ellátáshoz juthatnak, mint a pórnép. Ez mostanában már inkább csendben, titokban történik, és nem nyomják a jobbágyok arcába.
Például a Honvédkórházban külön Igényjogosulti Referatúra gondoskodik az állami vezetők VIP ellátásáról, vagy arra, hogy az ügyészség dolgozói a Bajcsy Kórházzal kötött megállapodás alapján élveznek soronkívüliséget, de talán a legerősebb példája ennek, amikor
maga Orbán Viktor pofátlankodott be a várakozók elé
négy éve egy fővárosi SZTK-ban, testőrei kíséretében. De ne legyünk szemérmesek, ilyen volt mindig is, amióta világ a világ, a protekcionizmus létezett a Kádár-rendszer káderrendszerében, de szinte bármely kormány alatt is.
Tehát a probléma itt most nem is csak azzal van, hogy egy új-régi rendezőelv lépett a színre a pénz mellett, ami a párttagságot, a hatalomhoz való közelséget jelenti, hanem az, hogy ezt a kiváltságot egyenes adásban, a legkisebb szégyent sem érezve jelenítik meg. Ez nekik jár.
Miközben százezrek esnek el a tisztességes ellátástól.Ugyan hogyan próbálta volna meg fölhívni Müller Cecíliát egy átlagos covidbeteg hozzátartozója külön lélgeztető gépért, amikor még az onkológiai ellátásért is sokszor oly hosszan vár a beteg, hogy amire elkezdhetné, már menthetetlen?
Tehát a kérdés a többségi társadalom szempontjából úgy merül fel Bányai úr esetében illetve más hasonló esetekben, hogy akkor mások – a többségiek – életesélyét másodlagosként kezelte a protekcionista rendszer?Vajon másnak is hasonlóan egyszerűen megszervezhető lett volna az esetleges túlélést biztosító ECMO kezelés?
A választ persze mindannyian tudjuk, de a rendszer olyan, hogy azért mégse lehessen bizonyítani. A hazai hatóságok – nem meglepő módon – persze ilyan esetekről sem szolgáltatnak nyilvánosan elérhető adatokat. (A nemzetközi gyakorlat pedig egész más, erre láthatunk példákat, ha keresgélünk.)
Az ilyen jellegű adatok megismerését nemcsak a Kásler-Müller féle adattitkolás, hanem az adatok hiánya is megnehezíti. A covid kezdetén pontosan a hazai ECMO helyzetről szerettem volna írni, azonban senki sem tudta megmondani, hogy hány ilyen készülék volt akkor az országban. Még az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetben sem volt eredetileg ECMO, az első készülék az Onkológiai Intézetből került át azok közül, amit a befuccsolt hazai tüdőtranszplantációkra szereztek be. Ahogyan a járványban megnőtt az igény a készülékekre, úgy egyre többet vásároltak meg az intézmények, sőt a Semmelweis Egyetem külön ECMO programot hirdetett és megduplázta addigi készülékei számát.Azonban maga az ECMO semmit sem ér megfelelő tudású szakemberek nélkül, ezért a gépek egy-egy központi intenzív osztályra kerültek, jobbára egyetemek és országos intézmények osztályaira.
Ide betegek pedig csak úgy kerülhettek, ha megfeleltek azoknak a feltételeknek, amelyek az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet honlapján is megtalálhatók, azaz állapotuk, koruk lehetővé tette ezt a kezelést. A világon szinte mindenhol protokollokkal szabályozták, hogy ki az, aki igénybe vehet ilyen különleges kezelést, kinél van esély a gyógyulásra. Ez a kezelés sem tud mindenkin segíteni, mégha növelheti is a túlélési esélyt. Az 50 százalék körüli a halálozás ilyen kezelésnél – amit már nagyon súlyos esetekben alkalmaznak jellemzően– kifejezetten jónak számít. A hazai a bekerülési feltételek pedig teljesen korrektek és összhangban vannak a hasonló európai standardokkal is. Mindaddig, amíg meg nem jelennek a kivételek, ahogyan kezeltek – sikertelenül! – ilyen terápiával nyolcvan éves korához közelítő ismert személyt is.
Azonban a kérdés itt sem az, hogy megfelel-e valaki a kritériumoknak (a magyar ajánlás szerint 65 évnél fiatalabbaknál jöhet szóba az ECMO kezelés), hanem az, hogy van-e ekkor, ebben az időpillanatban más olyan beteg, aki alkalmasabb erre a kezelésre, és nagyobb eséllyel segíthet rajta. Illetve van-e elég kapacitás ahhoz, hogy a jövőben felmerülő igényt ki tudja majd szolgálni.
Erre, ahogyan írtam, rendkívül nehéz válaszolni, hiszen akkora káosz volt/van a rendszerben, hogy szinte senki nem tudja megmondani, hogy mikor, milyen kapacitás és hol volt elérhető az országban egy adott időintervallumban. Ráadásul nálunk nem volt egyetlen olyan szakmai szervezet sem, amely az egy időben érkező igényeket valóban össze tudta volna fogni, és értékelni, hiszen maguk az intenzív ellátást végző osztályok sem voltak egy hálózatba bekötve, ahol egymástól információt szerezhettek volna. Emlékezzünk csak, Kásler Miklós az intenzíves doktorok ilyen fajta törekvését és az adataik megosztását éppen a saját szakmai szervezetekkel akadályozta meg.A káoszban mindenki a tőle telhető legjobb ellátás próbálta meg kisajtolni magából és a rendszerből is, de az azért biztos, hogy egy kisebb, nem centrumban levő kórházban, ahol például a szemész és az urológus kényszerült intenzív terápiás szakorvossá válni két nap alatt, ott az ECMO már szóba sem került.
A képviselő úr pedig nagyszerű lehetőséget kapott a Gondviseléstől arra, hogy tovább küzdhessen azért, hogy másokat is érhessen hasonló szerencse, sőt, ne csak olyanokat, akik tudják Müller Cecília telefonszámát. De elkezdhetné a munkát Kiskunhalas és Szeged közötti – általa is borzasztó minőségűnek tartott – országút javíttatásával, hogy a mentők is gyorsabban közlekedhessenek.
Halleluja! További jó egészséget, hosszú életet kívánok!