Szerinted hogyan oldotta meg Szent Imre Kórház a sürgősségi ellátás kérdését?
Persze, hogy jogszabályellenesen, így:
„Az országos szakfelügyelő főorvos a bejelentésben foglaltakat -kizárólag a betegellátás folyamatosságának biztosítása és így szigorúan betegellátási érdekből és kizárólag átmenetileg- elfogadhatónak tartja, azzal a határozott feltétellel, hogy a sürgősségi betegellátás gyakorlattal rendelkező belgyógyász szakorvos csak folyamatosan és személyesen elérhető intenzív terápiás szakorvos háttere mellett dolgozhat műszakvezető szakorvosként a sürgősségi betegellátó osztályon.”
Információim szerint ez áll abban a levélben, amelyben a Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központ (NNGYK) kért szakvéleményt a sürgősségi ellátást felügyelő szakfelügyelő főorvostól.
Az alapkonfliktus az volt, hogy csaknem az összes sürgősségi szakorvos felmondott a Szent Imre Kórházban, részben az elfogadhatatlan munkakörülmények, részben az intézményt vezető Bedros Jonathán Róbert és a menedzsment alkalmatlansága miatt. A felmondások nem egyszerre, hanem néhány hónapos ütemben élesedtek. Ennek következménye a Sürgősségi Osztály ellehetetlenülése volt, hiszen a jogszabály szerint meghatározott sürgősségi betegellátó osztály egyik minimumfeltétele a sürgősségi vagy intenzív osztályos szakorvos jelenléte, mégpedig közvetlen az osztályon való elérhetőséggel. Miután a Szent Imre Kórházból elmenekültek a sürgősségi szakorvosok, az intenzív terápiás szakorvosok pedig egyöntetűen nemet mondtak arra, hogy műszakvezetőként dolgozzanak a Sürgősségi Osztályon, kialakult egy patthelyzet, amit fel lehetett volna oldani egy gyors menedzsment cserével, azonban ehhez kellett volna politikai akarat.
Ehelyett a Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központ (NNGYK) dobott egy mentőövet a kórháznak azzal, hogy kikéri a sürgősségi ellátást is felügyelő szakfelügyelő főorvos, Hőnyi Péter véleményét arról, hogy valaki belgyógyász szakvizsgával lehet-e műszakvezető a Sürgősségi Osztályon.
Ez olyan kérdés, mint amikor megkérdezzük azt, hogy a háziorvos önállóan végezhet-e szívtranszplantációt, ugyanis a belgyógyászat és a sürgősségi ellátás a két külön szakma. Pont annyira, mint a buszvezető és a repülőgép pilóta.
Erre adta ezt a véleményt a szakfelügyelő főorvos, amellyel vélemény alapján az NNGYK tulajdonképpen engedélyezheti ezt a jogszabályokkal is szembemenő megoldást. Annak ellenére, hogy a sürgősségi betegellátó osztályok minimum feltételét egy jogszabály határozza meg, és eszerint a sürgősségi osztályokon műszakvezető csak sürgősségi szakorvos, oxyológia és sürgősségi orvostan szakorvos, illetve anaeszteziológia és intenzív terápia/intenzív terápia szakorvos lehet, tehát belgyógyász nem.
A probléma már önmagában ott van, hogy egyáltalán elképzelhetőnek tartja azt, hogy valaki, aki nem rendelkezik szakirányú képzettséggel, tudással az ilyen jellegű tevékenységet végezhessen. Nem segít ebben az sem, hogy ezt csak ideiglenes jelleggel képzeli el a szakfelügyelő főorvos és olyan esetben, amikor a belgyógyász orvosnak van sürgősségi tapasztalata. Hiszen nincsen definiálva sem az, hogy mit jelent az ideiglenes jelleg, ami lehet egy nap és negyven év is, és az sem, hogy mit jelent a gyakorlat, ami szintén lehet egynapos, vagy több hónapos gyakorlat, amely akár húsz évvel ezelőtt megszerzett, már régen elavult tapasztalatot is lehet.
És az sem oldja fel a helyzetet, hogy az elképzelés szerint az intenzív osztályos orvos majd egy szuperfelügyeletet ad.
Ez azért nem működik, mert nem várható el ez az intenzív osztályos szakorvostól, hogy mindig minden pillanatban készen álljon arra, hogy lerohanjon a Sürgősségi Osztályra, otthagyva a munkáját. Ez már azért sem várható el tőle, mert a remek vezetésnek köszönhetően az intenzív osztályon is komoly humánerőforrás hiány van. Ügyeleti időszakban három aneszteziológus és intenzív terápiás orvos van a rendszerben, ebből az ügyeletek egy jelentős részében ketten gyakran még nem szakorvosok, így nem jöhetnek szóba, mint szuperfelügyelők. Valakinek az intenzív osztályon kell lenni, és valakinek készen kell állnia az akut sebészeti, nőgyógyászati, vagy fül-orr-gégészeti műtétekhez, valamint a kórház egyéb osztályaira kell szükség esetén konzultációs lehetőséget biztosítaniuk. Így nem képzelhető el az, hogy az intenzív osztályos szakorvos minden esetben pontosan akkor, amikor a sürgősségin ügyelő belgyógyásznak szüksége van rá, ott teremjen. Természetesen esetenként le tud menni konzíliumba, azaz megvizsgálni egy beteget és dönteni arról, hogy fel kell-e venni az intenzív osztályra, de nem feltétlen azonnal, és miután egy normális rendszerben a sürgősségi osztályon sürgősségi szakorvos van, ez a betegbiztonságot nem is veszélyezteti. Így azonban könnyen előfordulhat, hogy veszélyezteti.
Éppen ezért miután a szakfelügyelő főorvos szakvizsgája is sürgősségi szakorvos (igazából mentőorvos, mint jómagam, de ez egyenértékű a sürgősségi szakorvossal), nehezen érthető (sajnos, valójában egészen pontosan érthető), hogy hogyan gondolta azt, hogy a betegbiztonságot semmibe véve, a saját szakmáját lenullázva a véleménye alapján elképzelhetőnek tartotta, hogy a sürgősségi osztályon akár a fenti kondíciókkal is, de olyan szakorvos láthasson el műszakvezetői feladatokat, aki a jogszabály szerint sem tehetné ezt.
Valószínűleg három, politikailag is elfogadható lehetőséget látott, amelyek közül megpróbálta a szerinte legkevésbé rosszabbat választani.
Az egyik az lett volna, hogy bezárják, illetve erősen leminősítik a Szent Imre Kórház Sürgősségi Osztályát, amelynek a következménye az lett volna, hogy a betegek egy jelentős részét másik intézménybe kell irányítani, onnan majd - miután a Szent Imre Kórház többi része úgy-ahogy működik - a betegeket további kezelésre és ellátásra vissza kell szállítani a Szent Imrébe. Ez nyilván nem csak a betegek számára lett volna rendkívül kényelmetlen, hanem több másik sürgősségi osztályt is bedöntött volna, és arra a Mentőszolgálatra is komoly további terheket rótt volna, amely Budapest ellátását még felrendelt vidéki egységekkel sem képes megfelelően megoldani.
A másik lehetőség az lett volna, hogy a beérkező betegek a panaszuk alapján a megfelelő osztályra mennek azonnal, tehát hasfájással a belgyógyászatra, pontosan ugyanúgy, ahogyan harminc évvel ezelőtt. Csakhogy ehhez ezen osztályokon a jelenleginél több orvosra lenne szükség, hogy ezeket a szűretlenül érkező betegeket ellássák. De nem áll rendelkezésre ennyi orvos, és a betegbiztonság szempontjából is rendkívül aggályos lépés lett volna ez. Hiszen nem véletlen, hogy a világon egyre több helyen sürgősségi osztályok végzik a bejövő betegek kivizsgálását, mert ott van meg az a szakmákon átívelő tudás, amely jó esetben biztosítja azt, hogy a beteg a panaszai alapján akár több szakma bevonásával kapjon megfelelő diagnózist és ellátást.
A harmadik megoldás meg az lett, amit most látunk, azaz annak engedélyezése, hogy más szakmában járatos szakorvosok döntsenek a sürgősségi ellátásról, ami szintén aggályosan veszélyezteti a betegbiztonságot.
Sajnos ezzel a megalkuvó és szervilisen maszatoló véleménnyel teszi most éppen az országos szakfelügyelő főorvos lehetővé azt, hogy a valós problémák elfedve maradjanak. Ennél az is sokkal jobb megoldás lett volna, negyedik opcióként, ha bezárják a Szent Imre Kórházat, hiszen az olyan politikai hullámokat vert volna, amely nagyon gyorsan megnyugtató megoldásokat kínálna. Ennek egyik alapfeltétele az intézmény alkalmatlan menedzsmentjének azonnali menesztése lenne, hiszen sokan előlük menekültek el.
Megfelelő plusz finanszírozással is lehetett volna a helyzeten segíteni. Arról már nem is beszélve, hogy az idei év végével véglegesen megszűnik annak a lehetősége, hogy egyéni vállalkozóként dolgozzanak kórházban orvosok. Azonban annak a lehetősége még mindig fennáll, hogy társasvállalkozók kössenek szerződést kórházakkal és egy ennyire kiélezett helyzetben néhány sürgősségi szakorvos Kft.-be szervezése a megfelelő díjazás mellett néhány napon belül megoldható lett volna, megnyugtatóan rendezve a helyzetet. De ugye ehhez meg szembe kellene menni a manapság szinte már csak pojácaként szereplő államtitkári akarattal. Így pedig marad a törvénytelen, teljesen jogszerűtlen, a betegbiztonságra fittyet hányó megoldás, az országos szakfelügyelő főorvos véleményével.
Én pedig mentőorvosként megyek és felkészülök egy komoly jobb agyféltekei operációra, hiszen három hónapos idegsebészet gyakorlatom is volt 2002-ben.