Az első autóm egy Wartburg 353 Delux típusú gépjármű volt. Alig-alig emlékszem olyan napra, amikor valamit ne kellett volna ezen az öreg roncson bütykölni, így heti rendszerességgel vendégeskedtem különböző szervizek, autószerelők műhelyében. Egyszer valamilyen megmagyarázhatatlan elektronikai hibába botlottam, és felkerestem az ajánlott villamossági szakembert, aki nézte, nézte a csodát, majd azt mondta:
„Figyelj, szépen, módszeresen végig kell menni a rendszeren, aztán ki fog derülni hol a hiba, de ehhez nekem legalább három napra volna szükségem és látod mennyi a munkám. Fiatalabb koromban még talán kihívásnak tartottam volna, de már túl vagyok ezen is. Szóval bocs, de én nem tudok foglalkozni ezzel.”
Hiába próbálkoztam, az embert sem a hippokratészi eskü, sem a hivatástudat nem hatotta meg, mehettem utamra. Persze már akkor is beláttam, hogy a részéről ez teljesen racionális döntés, mert amíg az én roncsomat birizgálja, addig öt másik autót meg tudna javítani sokkal több pénzért, tehát semmi mást nem tett, mint érdekének és pénztárcájának megfelelően döntött.
Az egészségügyben dolgozóktól azonban más attitűdöt vár el a társadalom, és akkor itt jön a hivatás, a felelősség, a hivatástudat meg a hippokratészi eskü. Valahogy úgy alakult, hogy az egészségügyi dolgozók esetében ezek a szavak (hivatástudat, hippokratészi eskü és a többi) mintha pénzhelyettesítők volnának. Valami ilyesmit gondolhatott a sümegi polgármester is, aki a Sümeg TV-nek adott interjújában kissé neheztelve csodálkozott azon, hogy nem találtak az utolsó pillanatban beugró orvost a sümegi ügyletere 3500 forintos bruttó (vélhetően számlás) bérért, és egyébként is, szerinte az orvostársadalom felelősséggel tartozik a betegekért, valamint a szervezetlen betegellátásért. Nem nehéz innen a gondolatot továbbvinni, ahol már dolgozhatna az orvos akár ingyen is, hiszen tudják: a felelősségérzet, a hivatás, meg a Hippokrátészi eskü és a többi.
Hogy egy kicsit sokkoljam a polgármester urat, az alábbi táblázatban – amelyet az Egyesült Államok Munkaügyi Hivatala készített – megtekintheti az USA-ban a legjobban fizetett foglalkozásokat.
Az első húsz legjobban kereső szakma között az egészségügy uralja a mezőnyt: szájsebészek, sebészek, szülészek, pszichiáterek, aneszteziológusok(!!!) az első öt helyen. Ami a legmeglepőbb: az aneszteziológus asszisztens fizetése magasabb, mint a fogorvosoké, vagy a légitársaságoknál dolgozó pilótáké! Ezzel szemben Magyarországon az egészségügyi dolgozók D1-es kategóriája, a hihetetlen és rendkívüli bérrobbanás eredményeként még mindig nem éri el az ebben a kategóriában kötelezően adandó garantált bérminimum szintjét sem, ami jelenleg bruttó 195 ezer forint, szemben a D1-es kategória 192 ezer forintos bruttó bérével. Azaz a Cser Ágnes és Éger István „érdekvédelmi” (valójában: önérdekvédelmi) vezetők révén létrejött béralku szerint annyi pénz sem jár az egészségügyi dolgozók egy részének, mint a mindenki másnak kötelezően adandó minimum.
Persze mondhatjuk, hogy Amerika messze van, de annyira talán mégsincs, mint amekkora a különbség az évi 160 ezer dolláros és a 9 ezer dolláros (kábé ennyit jelen havi 195 ezer forint) jövedelem között.
Bizonyára igazuk lenne azoknak, akik demagógiával vádolnak, hogy miért éppen az USA béradataival hasonlítom össze a magyar béreket és miért nem az indiai rúpiához kötöm a forintot, de talán mégiscsak a fejlettebb társadalmak felé kellene elmozdulnunk és nem a fejlődőkéhez. És persze az is a keserű igazság, hogy az európai szinten mért jövedelem-összehasonlításban is nagyon elmaradnak a magyar bérek, sőt még a V4-ek egészségügyi béreitől is messze elmarad a hazai eü-dolgozók keresete. (Erről a bumm.sk közölt tavaly nagyon szépen összeszedett anyagot.)
De hogy visszatérjünk kis hazánkba, a portfolio.hu-n megjelent egy remek összegzés a KSH anyagaiból amely szerint „az egészségügyben közel 10 év alatt 60 ezer forinttal nőttek a bérek, míg az egyébként is jól fizető szektorokban 150-200 ezer forinttal”.
Tehát ne tessék bedőlni azoknak a harsány propagandáknak, amelyek hangzatos százalékokkal dobálózik. Ha 120 ezres fizetést emelnek akár ötven százalékkal, az még mindig nagyon kevés.
Számok nélkül is tökéletesen ábrázolja társadalmunk egészségügyért érzett elhivatottságát az alábbi táblázat.
Magyarországon a koksz és kőolajfeldolgozás az az ágazat, ahol a legdrágább szakemeberek alkalmazzák. Itt megy el a legtöbb pénz fizetésre. Az egészségügy a táblázat végén. A fenti amerikai táblázat pedig pont fordított. Persze az is igaz, hogy a magyar egészségügyi bérekbe még mindig belekalkulálják a már egyre kevesebb összegű paraszolvenciát, amit már nagyon sok helyen el sem fogadnak, és amely valójában csak egy szűk (jellemzően orvosi) réteg számára biztosít bevételi lehetőséget. Itt is érvényes a Pareto-elv, amely szerint a hálapénz 80 százalékát a az orvosok 20 százaléka kapja. Azaz a paraszolvencia az egészségügyi dolgozók nagy részének a bérét nem befolyásolja jelentősen.
A fenti adatok alapján teljesen nyilvánvaló, hogy a magyarországi egészségügyi bérek fejlesztése unortodox hungaricumként nyelvpolitikai eszközökkel történik: a „hivatás”, a „felelősség” valamint a „hippokratészi eskü” szavak röpködnek a forintok helyett. Padig talán elég lenne az „Isten fizesse meg!” is.
Amennyiben azonban tisztességes ellátást akarunk, ahhoz hálapénz nélkül, tisztességesen megfizetett dolgozókra lesz szükség. És nemcsak orvosokra, ápolókra kell itt gondolni, hanem biztonsági őröktől kezdve az informatikuson keresztül az orvosírnokon át a takarítóra is.
Addig azonban marad a kisipar, a buhera, a hálapénz és az ellátás színvonalának kiszámíthatatlansága.