Nem új keletű az az embertelen várakozás, amiről a 24.hu olvasója számolt be az Országos Onkológiai Intézetben. Már tíz évvel ezelőtt is eszement zsúfoltság jellemezte az Országos Onkológiai Intézet reggeli folyosóit, ahol hömpölygött a végeláthatatlan tömeg.
Pedig akkor az intézményt Kásler Miklós vezette, az a Kásler Miklós, aki ma már emberminiszter, aki az elérhető önéletrajza szerint 1992-től az Országos Onkológiai Intézet főigazgató főorvosa volt egészen miniszterségéig. És aki úgy volt az onkológiai szakma vezetője hosszú évekig, hogy csak 2009-ben szerzett onkológusi szakvizsgát, de már 2007-ben a Pécsi Tudomány Egyetem Onkológiai Tanszékének igazgatója volt.
Azaz az önéletrajza szerint előbb jöttek a pozíciók, mint a képesítések, mert nemcsak arról beszélünk, hogy egy kórházat menedzselt, hanem arról, hogy egy országos szakmai intézményt, amit főigazgató főorvosként vezetett.
Valahogy így épült fel az Országos Onkológiai Intézet is, ahol a legkorszerűbb fejlesztések és tudás mellett ott maradt a XIX. század a maga pavilonrendszerével egyetemben. Kásler érdeme, hogy végrehajtotta az onkológiai szakma központosítását, azaz a kisebb kórházi ellátóhelyekről a nagyobb centrumok felé terelte az ellátást. Ami egyébként szükséges és megkerülhetetlen lépés volt, hiszen így ott kezeltek daganatos betegeket, ahol az ehhez szükséges tapasztalat és tudás koncentrálódott. Ezzel pedig jelentős fejlődést lehetett volna elérni, ennek ellenére ott tartunk, hogy ma Magyarországon a rákhalálozások száma még mindig magasabb, mint az OECD országokban 1990-ben ugyanebben a betegségcsoportban meghaltak száma.
Azaz Magyarország bő 25 éves lemaradással küzd ezen a téren is az OECD 2015-ös jelentése alapján.
Miközben az onkológiai betegek száma évről évre emelkedett (csak 2010 és 2015 között közel 25 százalékkal nőtt meg a Rákregiszterben nyilvántartott daganatos páciensek száma), azalatt az ellátószemélyzet száma vészesen csökkent, azaz kevesebb onkológus orvosra és szakdolgozóra jut sokkal több beteg.
Olyan radikálisan csökkent az onkológusok száma, hogy az első fokon több mint három évre ítélt veszprémi onkológus-nőgyógyász - aki halálos betegektől követelt hálapénzt az életmentő műtétekért - végül felfüggesztett börtönbüntetéssel megúszta a bírói indoklás miatt a speciális tudása miatt. Ráadásul sem működő népegészségügyi program, sem valós szűrés nincs, így a betegek sokszor későn kerülnek az egészségügyi ellátórendszerbe. A késői daganatfelfedezés azonban nem írható csak és kizárólag a betegek rovására, hiszen a diagnosztikára is sokszor heteket, hónapokat kell várni. Hiába vezette be a kormány azt az intézkedést, hogy rákgyanú esetén 14 nap alatt meg kell történnie a CT, az MR vizsgálatnak, radiológusból nem lett több. Mindemellett ha ezen vizsgálatokat sikerült is 14 nap alatt elvégezni, ez a pontos diagnózishoz és a a kezelési stratégia meghatározásához gyakran édeskevés, hiszen ehhez gyakran szövettani vizsgálat is kell. A szövettani minta értékeléséhez meg patológus kell, ami szintén erősen hiányszakma.
Ráadásul az OEP hosszú éveken keresztül nem engedett be új, korszerű gyógyszereket, ami a betegek számát tovább növelte. Hiszen, aki nem gyógyult meg, az a halála előtt folyamatosan terhelte az ellátóláncot, miközben - ne felejtsük - újabb és újabb betegek jöttek. És végül persze az emberek sem lettek egészségtudatosabbak, ami a megelőzést segíthette volna.
Ezen körülmények és a XIX. századi pavilonrendszer következménye, hogy az Országos Onkológiai Intézetben reggel külön pankráció után lehet bejutni kezelésre, vagy az orvos szentszíne elé.
A vidéki, nem egyetemi központok onkológiai ellátószemélyzet létszámának egyre drasztikusabb csökkenése pedig odavezetett, hogy a betegek fokozatosan a központibb ellátóhely felé terelődtek, növelve azok zsúfoltságát. Így végül a fenti problémák miatt már az összeomlás szélén tántorgó intézményekre még nagyobb nyomás nehezedik.
Ezt a nyomást azonban, néhány gyors és hathatós intézkedéssel, átszervezéssel jelentősen csökkenteni lehetne.Első és legfontosabb szempont a szakdolgozók számának növelése. Alapvetően a rendszer legdrágább és legképzettebb eleme az orvos, ezért az ő tehermentesítésük talán az egyik legfontosabb teendő. A 24.hu-n megjelent cikkben is szemet szúrhatnak a következő mondatok: „a doktornő kiadja a hivatalos sorszámokat…ez alapján szólítja a betegeket a doktornő”.
Az nem elvárható, hogy az egészségügyi farsangban az orvos legyen a szakdolgozó, a portás, az írnok és a számosztó automata is, ahogy az sem, hogy a szakdolgozó az írnok, a betegszállító és a takarítónő. Ezért a szakdolgozói létszám drasztikus növelése mellett sokkal több orvosadminisztrátorra is szükség van. Továbbá alapvetően hiányzik a rendszerből az a szakdolgozói réteg is, aki a beteggel a kapcsolatot tartja, aki az orvos helyett a beteget képes felvilágosítani a kemoterápia mellékhatásairól, aki képes a betegek számára kielégítő válaszokat is adni. Jelentős mennyiségű feladatot, amit ma orvos végez el kellene delegálni az erre képzett szakdolgozók felé.
Így kezelhetővé válna ez a rendkívüli nyomás az onkológiai centrumokon, ami a mostani helyzetet jellemzi. És ehhez igen kell pénz és pénz és pénz is, valamint a budapesti és az a négy-öt nagy megyei kórház, amely elengedhetetlen a korszerű betegellátáshoz.
Persze a legjobb gyógymód a megelőzés, ezért ki kell dolgozni egy működőképes népegészségügyi stratégiát, ami nemcsak blöffként, hanem valós cselekvési programként funkcionál. Szükség lesz a szűrőkapacitás megnövelésére is, hiszen a manapság nagy dérrel-dúrral bejelentett vastagbélszűrési program rákfenéje, hogy sok helyen a pozitív mintát adó beteget nincs hova tovább küldeni, éppen csak a további vizsgálatok elérhetősége hiányzik a rendszerből. És persze szükség lesz egy az egészségügyi rendszert ismerő és értő miniszterre is, aki rendelkezik a megfelelő támogatottsággal és költségvetéssel is.
Végezetül kellünk ehhez mi is, akik komolyan veszik a megelőzés fontosságát, akik részt vesznek a szűrővizsgálatokon és akik probléma esetén betartják az orvos utasításait is.