A Magyar Kórházszövetség megtalálta a sürgősségi ellátás problémakörének megoldását. Azt javasolták, hogy csökkentsék a sürgősségi ellátóhelyek számát és a gaz sürgősségi orvosok részére vezessenek be bérplafont, hiszen 7500 és 13 000 forint között keresnek óránként.
Mint nyilatkozták, 107 tagintézményükből 41 nyújt sürgősségi ellátást, és a 41-ből 32 helyen van kisebb-nagyobb probléma.
Valóban igen komoly ellátási problémák vannak, azonban ez legkevésbé sem a sürgősségi osztályok, sokkal inkább az egészségügy jelenlegi állapotával magyarázható: mind az alapellátás, mind a szakellátás elégtelensége, a diagnosztikai, szakorvosi várólisták hosszúsága miatt a betegek a lehető legkisebb ellenállás felé mozdulnak, és megjelennek a sürgősségi osztályon. Hiszen máshol hónapokat kellene várniuk csak a diagnózisra, itt pedig megkerülhetik a rendszert.
És az összeomlófélben levő magyar egészségügyben, ha valaki gyógyulni akar, akkor meg is kell kerülnie. A helyzet bonyolultságát csak fokozza, hogy a sürgősségire zúduló betegeket, vizsgálat és diagnózis után nehéz továbbküldeni a területi ellátásra, mert ott vagy a szociális okból ott fekvő, vagy a vastag borítékot adó beteg foglalja az aktív ágyat. (A sürgősségi problémáiról és a megoldásokról itt és itt és itt írtam. ) Amit még az is erősen tetéz, hogy Magyarországon valahogy ragaszkodunk ahhoz, hogy minden buszmegállóban legyen egy kórház, így az egyébként is kevés szakembert sikerül jól szétszórni az országban.
Erre jön a megoldás, a sürgősségi osztályok számának csökkentése és a bérplafon.
Ha most a sürgősségi osztályokra mintegy szűrőként tekintünk, amelyek a betegek problémáit így vagy úgy, de megoldják, akkor könnyű belátni, hogy a szűrőt eltávolítva a rendszerből a kórházi osztályokra zúdul majd a terhelés. Ebben az esetben a kórházi osztályok válnak szinte azonnal működésképtelenné.
A bérplafon pedig eleve nonszensz egy piacgazdaságban, hiszen a sürgősségi ellátásban is legtöbbször vállalkozó orvosokat foglalkoztatnak, és ez a bér magában foglalja a vállalkozás minden költségét és teljes bértömegét is, amelynek felét jó eséllyel befizeti az államnak a vállalkozás, hacsak nem KATÁ-s. Így már nem sokkal több egy sürgősségi orvos órabére, mint Budapesten egy megbízható takarítónőé vagy fodrászé. Tehát bérplafont emlegetni egy vállalkozói környezetben, nem más, mint a kádári rendszer szocialista gondolkodása.
A helyzet kezelésére több és sokkal hatékonyabb megoldás is rendelkezésre áll, és bármennyire is furcsa, ezek éppen a Kórházszövetség kezében vannak/voltak.
Először is sokkal hatékonyabban kellene küzdeniük az egészségügyi dolgozók bérezéséért, hiszen – mint általában a piacgazdaságban – magasabb bérért magasabb minőséget vásárolhatunk. Egy kórháznak pedig törekednie kellene a minőségi ellátásra, hiszen ezzel a kiadásai is kisebbek lesznek, mert ugye a reoperáció, az újabb betegfelvétel mind pénzbe kerül, a műhibaperekről már nem is beszélve.
És persze főleg ott a legnagyobb és legalapvetőbb probléma, amit a Kórházszövetség saját hatáskörben tudna orvosolni: a hazai kórházak feleslegesen nagy száma.
Magyarországon jelenleg 167 működő kórház van, míg pl. Svédországban 81. (Svédország lakossága a 2017-es adatok szerint 200 000 fővel több, mint Magyarországé, területe pedig négy és félszeres.)
Ha sikerülne csökkenteni a hazai kórházak számát, akkor sokkal kevésbé lenne érezhető a szakemberhiány, sokkal professzionálisabb ellátást lehetne nyújtani, jóval rövidebb várólistákkal, a betegségek túlélési és gyógyulási esélyei jelentősen javulhatnának.
Hiszen ott, ahol évente 300 egység betegséget kezelnek, vagy 200 egység betegség operációja történik meg, ott sokkal nagyobb tapasztalat és orvosi tudás összpontosul, mint ahol csak kettőt. Márpedig ez a műhibák és a szövődmények elkerülésének az alapja. A beteg biztonságosabban ellátható olyan helyen, ahol a szakértelem és az erőforrások koncentráltak.
Itthon a 131 darab aktív ellátást (sok esetben krónikus ellátást is) nyújtó kórházból 16 intézmény olyan kicsi, hogy 120 aktív ágynál(!) kevesebbet tart fenn. Tehát alig akkora, mint egy „igazi” kórház egyetlen osztálya, például a székesfehérvári kórház baleseti sebészete.
A komáromi Selye János Kórházban összesen 20, azaz húsz aktív ágy van!
De ugyanilyen a Komlói Egészségcentrum, Bányászati Utókezelő és Éjjeli Szanatórium Egészségügyi Központ a maga 35 aktív ágyával, egyébként 23 kilométeres távolságra a pécsi klinikáktól. Mégis talán a legfurcsább és a legnehezebben megmagyarázható a 34 aktív ággyal rendelkező Balatonfüredi Szívkórház, ahol a szívinfarktus kezeléséhez a legkorszerűbb katéteres eljárás is megtalálható. Mindaz, ami a tőle 15 percre levő veszprémi, 729 aktív ággyal rendelkező Csolnoky Ferenc Kórházban nem.
Tehát ha egy beteg szívinfarktussal Veszprém megye legnagyobb kórházába érkezik, azt tovább kell küldeni a korrekt ellátásért, veszélyeztetve a beteg életét, hiszen ebben az esetben számít az idő és a szállítás is. Amennyiben viszont a betegnél a katéteres eljárás közben szövődmény lépne fel, akkor a beteget a Szívkórházból kell tovább küldeni egy olyan intézménybe, ahol van szívsebészet, például Zalaegerszegre.
Azonban nemcsak a miniintézmények jelentenek problémát a szétszórt és elaprózott kórházi struktúrában, ezek felett van még 36 olyan aktív betegellátást végző intézmény, amely aktív ágyszáma nem éri el az 500 ágyat sem.
Ezek a kóházak többnyire 20-40 kilométerre találhatók egy-egy nagyobb megyei kórháztól, ahová a komolyabb betegeket rendre tovább is küldik, hiszen maguk nem tudják ellátni a sürgős eseteket.
Életveszély esetén természetesen nem mindegy, hogy hol van a kórház, mennyire közel a beteghez, de az a lehető legrosszabb, ha van a közelben kórház, és az nem alkalmas a megfelelő ellátásra. Mert ma az történik, hogy beviszik a beteget a legelső, legközelebbi intézménybe, ahonnan, ha nem tudják ellátni, némi molyolás után továbbküldik, jelentős időt veszítve. Általában ez történik a kis kórházakban.
Pedig sokkal jobban járna minden beteg, ha rögtön olyan helyre kerülne, ahol képesek ellátni.
Éppen ezért ki kell jelölni centrumkórházakat, ezeket megfelelően fejleszteni kell, plusz szárnyakkal, ágyakkal, műtőkkel, személyzettel.. Mindeközben meg kell erősíteni a mentőszolgálatot, hogy képes legyen alapfeladatát, a mentést ellátni, valamint levetkőzni azt az életveszélyes szokását, hogy beteget látva pánikrohamban a legelső ellátóhelyre berohan, ahelyett, hogy a megfelelő ellátóhelyre vinné a beteget. Ki kell alakítani a hatékony és elérhető alapellátó és szakorvosi hálózatot.
Létre kell hozni azt a szociális ellátóhálózatot, amely a kisebb falvakból, városokból a betegeket képes beszállítani a centrumkórházakba, nem akut probléma esetén. Valamint korrekten tájékoztatni kell a lakosságot arról, hogy a helyi 30 ágyas kórház hamis biztonságérzete helyett valódi XXI. századi ellátást kaphat, igaz, néhány kilométerrel távolabb. Negyedórás vagy félórás utat talán megér.
És talán ekkor, amikor minden előkészülettel végeztünk, lehet arról szó, hogy a kis- közepes kórházak egy részét átalakítsuk emelt szintű egynapos sebészetté, ápolási otthonokká, rehabilitációs intézményekké. Mert ezekből vészesen kevés van.
Persze ez csak az álom, hiszen van nekünk Kórházszövetségünk, ahol pont azok ülnek, akiknek az az érdekük, hogy megmaradjanak a kis, semmire sem alkalmas, egyéni lobbik és orvosbárói érdekek mentén szervezett intézmények, természetesen külön menedzsmentekkel, igazgatókkal, osztályvezető főorvosokkal és a többivel.