Kis vágás kis pénz, nagy vágás nagy pénz
Újra napirendre került az egynapos sebészet fejlesztése, most éppen egy nyolcmilliárdos projekt keretében.
És ezzel ismét fején találta a szöget az egészségügyi vezetés.
A világ működőképes részén úgynevezett egynapos centrumokban végzik el az egyszerűbb ellátásokat. Amellett, hogy költséghatékony (a beteget nem kell felvenni, etetni, itatni, ápolni napokig), a betegeknek is sokkal komfortosabb, ha gyorsan hazakerülnek, és otthon gyógyulhatnak. Ráadásul a kórházi betegforgalom tehermentesítésével magát az ellátás minőségét is rendkívüli mértékben növeli az egynapos sebészetek működése. Sőt, jelentősen csökkenti a kórházi fertőzések számát is, érthető módon. Azaz az egynapos sebészet szinte az egészségügy összes szereplőjének jó egy tisztességes egészségügyi ellátó rendszerben. Éppen ezért arra már volt régebben is kormányzati akarat, hogy növeljék az egynapos beavatkozások számát, a szocik idejében is, legutóbb pedig Szócska Miklós programpontjai között szerepelt előkelő helyen ennek az ellátási formának a fejlesztése.
Csak valamiért eddig nem jött össze: nem lett sokkal több egynapos sebészeti ellátás keretében végezhető műtét, sem az ere alkalmas ellátóhely. És most megint nekifutnak, de legalább csak nyolcmilliárddal, úgy, hogy még mindig nem értik miért nem működik jól.
Segítek!
Először meg kellene érteni, hogy miért azok az egyetemi klinikák végzik a legtöbb egynapos sebészeti ellátást, amelyeknek egyet sem kellene végezniük az egyszerű rutinműtétekből, hiszen ezeken a helyeken nagyon magas szintű szakmai tudás jellemző, éppen ők képesek a legbonyolultabb ellátásokra. Ezt a tudást és erőforrást ezekre a beavatkozásokra kellene tartogatni. Akkor mégis, miért egynapos ellátásokra fecsérlik a tudásukat és az erejüket a nagy klinikák?
Másrészről elég kevés egynapos műtétet lehet elvégezni, éppen ezért a műtéti palettát jelentősen bővíteni kellene, csakhogy itt is közrejátszik a hálapénz. Mert azt már régen tudjuk, hogy kis vágás kis pénz, nagy vágás nagy pénz, de azt kevésbé, hogy például egy alacsony kockázatú betegnél az epeműtét simán egynapos kategória kicsit nyugatabbra, míg itthon nem. Pedig ami ott kockázat, az itt is az. Ennek ellenére az epekőműtét például nem finanszírozott egynapos sebészeti ellátásban. Ennek oka pedig ismét csak ott kereshető, hogyha meg tudom operálni - sokszor feleslegesen - KÓRHÁZBAN a beteget, akkor az hálásabb lesz, hiszen KOMOLY betegsége van, ami KÓRHÁZI ellátást kíván. Éppen ezért ezeknek a betegeknek KÓRHÁZBAN van a helyük. Ráadásul azok, akik összeállítják azokat a műtéteket, amelyek egynapos kategóriába kerülhetnek, pont azok a sebészek, akik értik, hogy kis vágás kis pénz, nagy vágás nagy pénz és egynapos műtét kis pénz, kórházi műtét nagy pénz.
Harmadrészről arról sem nagyon beszélünk, hogy a jelenlegi felállás szerint a járóbeteg ellátásban (régebbi nevén SZTK) - ahol értelme lenne az egynapos sebészetnek - többnyire vagy a legfiatalabbak, vagy a legidősebbek, vagy a büntetésből odakerültek dolgoznak. Hiszen itt minimális a hálapénz, ide nem lehet behozni a szomszéd özv. Zitkovicsnét egy kis epeműtétre, tehát Kovács főorvos úr nem fog itt rendelni, mert a műtőben és a kórházi osztályon sokkal többet kereshet.
És végül beszélni kellene arról is, hogy bizony van sok olyan műtét is, amelynek a finanszírozása az önköltséget sem éri el. (Tehát a kórháznak többe kerül, mint amennyit kifizet érte az állam.)
Szükséges lenne a sebészeti ellátás finanszírozását újragondolni, de erre nyolcmilliárd édeskevés lesz, hiszen az ellátóhelyek kialakítása és az eszközök beszerzése mellett magát a rendszert kellene megváltoztatni, és a hálapénzt kivezetni.
Mert addig, amíg ez nem történik meg, minden szentnek a maga vágása felé hajlik a keze.

